„A hatalmasok azt akarják hallani, hogy ők jóságosak, igazságosak és szépek. Ha nem mondod elég gyakran, elég hangosan, elég hosszan és a nekik oly kedves nyelven, akkor... jó eset, ha csak bolondnak tartanak és nem kötnek fel...”
Puszta, lovak, köd, gyertyák, meztelen nők és értelmetlen káosz – az átlag néző számára még ma is ezt jelentik elsősorban Jancsó Miklós filmjei, ha egyáltalán tudja még, hogy kiről van szó. A tíz éve elhunyt direktort gyakran emlegetik úgy, mint a Kádár-rendszer kegyeltjét, aki mindig kapott pénzt aktuális elmebajának megfilmesítésére, amihez állandó bűntársa az író Hernádi Gyula volt. Mi sem egyszerűbb, mint beállni ebbe a kórusba, és harsogva szidni mindazokat, akik közpénzeket herdáltak el erre az életműre, miközben elég csak körbenézni a világban, hogy lássuk, a jancsói stílusnak – of course: hál’istennek! – nincsenek követői se idehaza, se külföldön. Nem szeretnék azonban a sznob bennfentes szerepében sem tetszelegni, aki természetesen tökéletesen érti a Jancsó-filmeket, és mélységesen megveti a műveletlen pórnépet, amely soha nem fogja megérteni, hogy miről is van itt szó valójában, ezért marad elnyomottnak olyan rendszerben is, amelyben szabadnak hiszi magát. Nem tagadom, hogy kedvelem Jancsó filmjeit, ahogy nem titok az sem, hogy hosszú út vezetett odáig, hogy elmondhassam, körülbelül az Így jöttemtől A zsarnok szívéig terjedő periódus kifejezetten érdekes számomra, még ha nem is egyformán szeretem az idetartozó opuszokat. Ebből következik, hogy nekem is volna még mit felfedezni és megérteni az életműben, feltéve, ha életem hátralévő része elegendő lesz ehhez. Az 1981-ben bemutatott A zsarnok szíve persze nem azért fordulópont Jancsó életművében, mert addig tart az általam még érthető és élvezhető filmjeinek sora. (Későbbi kakukktojás az 1985-ös A hajnal, amely amúgy épp mostanság vált megint nagyon aktuálissá.) Formai és tartalmi szempontból is fordulópontot jelent: a pusztaságot felváltja a zárt tér – amelynek használata egyébként művészi bravúr –, és a korábbi filmekben még kiismerhető hatalom ezúttal kiismerhetetlenné válik. Mindenki meghal ebben a filmben, és nem tudjuk meg, ki mozgatja a szálakat, csak hisszük, hogy tudjuk. „Ugye, ugye – mondhatnánk erre –, hát ebből is látszik, hogy a Mester már hatvanéves korában szenilis vén hülye volt.” Pedig ha nyitott szemmel figyelünk a világra, sajnálattal vehetjük észre, hogy utolérte a jancsói káoszt: nem tudjuk már, ki kivel van, a tegnapi barát mára ellenséggé válik (és megfordítva), a hatalomhoz közel állók sincsenek már biztonságban, és arat a halál, amihez a Jancsó-filmek teljes eszköztára adott. Mennyivel jobb lenne az ilyesmit továbbra is csak a mozi vagy az otthon nyugalmában nézni, és békésen nyugtázni, hogy az egész nem több, mint egy túlértékelt vén bolond eszetlen agymenése!
FIGYELEM! Egyes illusztrációk explicit női és férfi meztelenséget ábrázolnak. Csak az ilyesmire nem érzékeny 18 éven felüliek kattintsanak a „TOVÁBB” linkre.
A CSELEKMÉNY
Az ősi nemesi család utolsó férfisarja, Gáspár hazatér Itáliából, mivel hazájában királlyá akarják koronázni. Vele tart egy bolognai színtársulat is, élén a mindig mosolygós, vidám Filippóval, aki figyelmezteti Gáspárt, hogy ne higgyen annak, amit lát és hall, hiszen nem feltétlenül az az igazság. Tény, hogy a nemes ifjú meglehetősen sok furcsaságot tapasztal. Apja haláláról különféle gyanús történeteket mesélnek, s a trónt nagybátyja, Károly bitorolja. Anyjáról is különös pletykák keringenek. Egyes hírek szerint beteg, azért is nem találkozhat vele a fia. Beszélik azonban azt is, hogy valójában igencsak jó bőrben van, amit annak köszönhet, hogy fiatal lányokat ölet meg, és megfürdik a vérükben. Ily módon fiatal és kívánatos marad Károly számára. Gáspár egyre jobban belegabalyodik az udvar intrikáktól és erotikától túlfűtött világába, amelyben megpróbál tisztán látni. Ennek érdekében egyre több kérdést tesz fel, és egyre kényelmetlenebbé válik a személye. De vajon ki mozgatja az összekuszálódni látszó szálakat?
Gyertyák, köd és meztelen nők – egy Jancsó-film gyakori kellékei
ÍGY KÉSZÜLT A FILM
Az előzmények
1979 novemberében Rómában magyar filmhetet rendeztek, melynek keretében tizenhárom filmet mutattak be az olasz közönségnek. A sort Jancsó akkori friss alkotása, a Magyar rapszódia nyitotta. A rendezvényen Jancsót megkereste két független olasz producer, akik elmondták, hogy az Olasz Televízió pénzt adott számukra három kevésbé ismert Boccaccio-novella megfilmesítésére. Három különböző nemzetiségű rendezőt szerettek volna felkérni a projekt megvalósítására. Jelöltjeik az olasz Alberto Bevilacqua, a kuvaiti Khaled Al-Siddiq és a magyar Jancsó Miklós voltak. (Itt jegyezzük meg, hogy 1981-ben Bevilacqua Boccaccio-filmje is elkészült, a Bosco d’amore, melyet az 1981-es velencei filmfesztiválon mutattak be, ahol Jancsó alkotását is.) Jancsónak a dekameroni tizedik nap negyedik novelláját szánták, már a forgatókönyv is készen volt: Gentile de'Carisendi úr Modenából jövet kiveszi sírjából a hölgyet, kit szeretett, s kit halott gyanánt eltemettek; ki is magához tér, és fiat szül, Gentile úr pedig őt is, fiacskáját is visszaadja a férjének, Niccoluccio Caccianimicónak. Jancsótól nem volt idegen téma a Dekameron: tíz évvel korábban már részt vett egy hasonló francia vállalkozásban, a Dekameron’69-ben, ahol hét rendező (ő volt az egyetlen külföldi) filmesített meg Boccaccio-novellákat. Noha a mű néhány éve már DVD-n is megjelent, hazánkban gyakorlatilag teljesen ismeretlen. Tudomásom szerint a hazai Jancsó-szakirodalom sem foglalkozott vele, még említés szintjén sem. Az olasz felkérésre válaszul a rendező közölte a maga feltételeit: egész estés mozifilmet akar forgatni, nem tévéfilmet, és szabadon akarja kezelni a témát. A dolgok úgy alakultak, hogy a film magyar–olasz koprodukcióként valósult meg, melyben végül a magyarok részvétele volt a nagyobb. Az olaszok közreműködése jószerivel kimerült a két vendégszínész biztosításában: az Itáliában élő, de angol Teresa Ann Savoy dolgozott már Jancsóval a Magánbűnök, közerkölcsök (1976) című filmben, nemzetközi hírnevét, sőt hírhedtségét azonban Tinto Brass botrányfilmjei, a Salon Kitty (1976) és a Caligula (1979) alapozták meg. Ninetto Davolit Pier Paolo Pasolini alkotásainak állandó szereplőjeként ismerhettük meg: Davoli és Jancsó Pasolini közvetítésével ismerték meg egymást.
Trónbitorlók (Teresa Ann Savoy és Madaras József)
A forgatókönyv
Mint említettem, az olasz producerek kész forgatókönyvvel keresték meg Jancsót, aki félretette azt, és egy teljesen újat írt állandó alkotótársa, Hernádi Gyula és olasz filmjeinek forgatókönyvírója, Giovanna Gagliardo közreműködésével. Gagliardo körülbelül 1968 és 1978 között Jancsó élettársa is volt, együtt éltek Rómában. Az új forgatókönyvnek csupán annyi köze volt a Boccaccio-novellához, hogy a főhőssel érkező itáliai csepűrágók ezt a történetet szeretnék előadni a királyi udvarban, sikertelenül. Az új szkript, ha úgy tetszik, a Hamlet sajátos átértelmezésének nevezhető, de magyar történelmi legendák motívumai is megjelennek benne. Gáspár apját ugyanis egyes vélekedések szerint medve ölte meg egy vadászaton (lásd Zrínyi Miklós és a vadkan esetét), anyja, Katalin pedig úgy őrzi meg fiatalságát és szépségét, hogy szűzlányok vérében fürdik (lásd Báthory Erzsébet legendáját). A cselekmény időpontja nincs pontosan meghatározva, csak annyi tudható, hogy valamikor a Mátyás halála utáni időszakban játszódik. Az alkotók nem törekedtek a korhűségre, mivel a magyar reneszánszról viszonylag keveset lehet tudni. Az új forgatókönyv Olaszországban íródott. Gagliardo nehezen tudott együtt dolgozni Hernádival, mert a magyar író csupán franciául beszélt egy keveset, azt se túl jól. Jancsó közvetített: franciául vagy olaszul elmondta, mire gondol Hernádi, és ha Giovanna és ő egyetértettek vele, akkor elképzeléseit beleszőtték a forgatókönyvbe. Gagliardo később eljött a magyarországi forgatásra is. Erre azért volt szükség, mert Jancsó szokása szerint sok mindent megváltoztatott, és kellett valaki, aki a csak olaszul beszélő Ninetto Davolinak lefordítja az új párbeszédeket.
Sok érdekes néznivaló akad a fenti képeken, de a legérdekesebbek a különleges eljárással készült gerendák
A díszlettervező és az operatőr
Természetesen nem kizárólag Hernádi Gyula volt a Jancsó-stáb egyetlen biztos pontja, hanem például a díszlettervező Banovich Tamás is, aki a Szegénylegények (1965) óta dolgozott Jancsóval. Kezdettől fogva megvolt köztük az összhang, és elképzeléseiket a forgatás előtt hosszas beszélgetések és viták árán egyeztették. Jancsó annyira bízott Banovich tehetségében, hogy a megbeszélések után már nem szólt bele a díszlettervezésbe. Banovich nem is engedte a helyszínre a rendezőt addig, amíg el nem készült a díszlet. Jancsó ugyanis szívesen mondogatta, hogy bemegy a kész helyszínre, és ott „megkeresi” a filmet, Banovich pedig nem akarta, hogy a keresésnek ezt a különleges folyamatát egy félkész díszlet megzavarja. A zsarnok szívére így emlékezett: „Erről a filmről is napokat beszélgettünk Miklóssal. Abban az időben minden nagy rendezőtől rendeltek egy Boccacciót. Olyat nem tudtunk készíteni, amilyenre egy olasznak lehetősége van az ottani építészeti közegben. Így lett ez Jancsó egyedüli műtermi filmje, ahol fából építettem meg a stilizált díszletet. A film baljós hangvételét próbáltam azzal emelni, hogy a fagerendák hagyományos-romantikus sötétbarna színe helyett szokatlan eszközhöz fordultam. Véletlenül vettem észre egy csodálatos mestergerendát Nürnbergben, amiről kiderült, hogy marhavérrel van impregnálva. Ez szokás volt a középkorban. Ezt a drámai bordó színt választottam a díszlethez. A barokk építészet perspektivikus »csalásainak« felhasználásával pedig sikerült elérnem, hogy a tér sokkal nagyobbnak hasson. Erről a filmről még annyit, hogy bár zárt térben forgott, gondoskodtam róla, hogy a díszlet egy részét Apajpusztán is felépítsem. Ott egy jelenetben kinyílik a kapu, és ott van Jancsó »pusztája«. A vágtató ménessel és a »szokásos« véggel.”
„Színház az egész világ”
Az állandó Jancsó-stábhoz tartozott Kende János operatőr is, aki a Csillagosok, katonák (1967) forgatása idején segédoperatőr volt Somló Tamás mellett. A Csend és kiáltás (1968) volt az első olyan Jancsó-filmje, ahol már egyedül dolgozott. Jancsó elégedetlen volt vele, naponta le akarta váltani. Legfőbb kifogása Kende „lassúsága” volt, ami azért vicces, mert amúgy a teljes film tizenhat forgatási nap alatt készült el. Kende így emlékezett: „November volt, rövidek voltak a napok, össze kellett hozni a külsőt a belsővel, ráadásul a zoom objektív sem olyan érzékeny, mint a többi fix objektívé, szóval elmúlt egy hét, s abból kétnapi anyagot elrontottam. Felkészültem rá, hogy kirúgnak.” Hogy ez nem történt meg, az részben Hernádi Gyulának és Mészáros Mártának köszönhető, akik megnézték a felvett anyagot, és közölték Jancsóval, hogy szerintük az egyáltalán nem rossz. Kende maradt, egészen A nagy agyhalál (1996) című epizódfilmig. Egyes vélemények szerint Somló képei maximálisan kihasználták a fekete-fehér színben rejlő lehetőségeket, ugyanakkor klasszikusan egyszerűek voltak, míg a bonyolult kamaramozgások, a színek tudatos használata Kendének köszönhetően kerültek be a Jancsó-univerzumba. Somló például nem használta a zoomot, Kende viszont igen. A Sirokkóban (1969) jelentek meg először a tízperces beállítások, mert Kende ekkor dolgozhatott először olyan kamerával, amelybe belefért az ehhez szükséges hosszúságú film. A zsarnok szíve esetében használtak először videókontrollt, hogy a rendező élesben láthassa a felvett képet, ne csak utólag, a muszter megtekintésekor.
A nők is kiemelt figyelmet fordítanak Gáspárra (középen: Sáfár Anikó és Gálffi László)
A magyar színészek
A szereposztásban a korábbi Jancsó-filmek meghatározó szereplőit éppúgy megtalálhatjuk, mint azokat, akik először dolgoztak a Mesterrel. Előbbiekre példa Cserhalmi György, Madaras József, Sáfár Anikó és Cserhalmi Erzsi, utóbbiakra pedig Gálffi László, Hegedűs D. Géza és Márkus László. Gálffi így nyilatkozott a közös munkáról: „A lelkem mélyén régóta vártam már ezt a meghívást. Azért vártam, mert én mindig vonzónak találtam Jancsó filmköltészetét és szükségét is éreztem, hogy egyszer én legyek nála a vers. Tudtam, hogy jelentkezni fog, így nem is lepődtem meg olyan nagyon, amikor felkért a szerepre, de azért nem gondoltam, hogy ilyen izgalmas munka vár rám. Mert a színházban késhet a végszó, de Jancsónál nem, mivel nála minden pillanat ki van számítva. Ha valaki, legyen az színész, statiszta vagy bárki más a forgatócsoportból, elront valamit, összedől a kártyavár. Jancsó zenekarában ugyanis mindenki szólistává válik. De virtuóz csak akkor lesz, ha az instrukciók megtartása mellett újítani is tud. Mert a híresztelésekkel ellentétben Jancsó igenis igényli a színészi játékot. S én úgy érzem, tele vagyok játékossággal, kísérletező kedvvel. Hogy hogyan hatott rám a szimbólumrendszere? Jancsó hihetetlenül tudatosan dolgozik. Tudja, mit miért csinál. Ezért a kellékeit is fenntartások nélkül kell elfogadni.”
A pap is összezavarja Gáspár fejét (Hegedűs D. Géza és Gálffi László)
Hasonlóan nyilatkozott Hegedűs D. Géza is: „Örültem, amikor Jancsó Miklós hívott. Nem akarok szerénytelennek látszani, de igazság szerint mindig tudtam, hogy egyszer hívni fog. Azért éreztem így, mert kölyökkoromtól kezdve, amikor találkoztam a filmjeivel, soha nem okozott problémát a megértésük. Azt hiszem, hogy aki, mondjuk, egy Ady-verset megért, annak egy Jancsó-film jelentése sem lehet megfejthetetlen. […] Jancsó filmjei nekem olyanok, mint egy-egy vers. […] Az egyik rendkívüli élményem éppen az volt, ahogyan forgatás közben, napról napra íródott, s egyre izgalmasabbá vált a szerepem. Fontos szereppé nőtt, végigvonul az egész filmen. […] [Jancsó] Valójában filmszerűbb jelenlétet kíván meg a színészeitől. Ez a jelenlét nagy érzékenységet követel meg a térben való elhelyezkedésüket, az egymáshoz és a kamerához való viszonyukat illetően. A forgatás egész idején azt éreztem, hogy mérhetetlenül nagy felelősség nyugszik valamennyiünkön. Ha bármelyikünk téveszt, a tízperces snittet kezdhetjük elölről. Azt hiszem, a munka ettől a szokatlan egymásrautaltságtól sokkal forróbb, kimerítőbb – és nagyon boldogító. Jancsónál mindenki fontosnak érzi magát, mert Jancsó egyetlen pillanat alatt megérteti az emberekkel, hogy valóban mindenki nagyon fontos. Ez a kulcsa annak, hogy filmjeiben olyan hatalmas mechanizmust tud mozgatni. És ahogyan az emberekkel bánni tud! Nemcsak a színészeit, hanem a technikai személyzetet, a kaszkadőröket, táncosokat, az egész nagy csapatot név szerint ismeri.”
Szép szavakban nincs hiány (balról jobbra: Madaras József, Gálffi László és Márkus László)
Valószínűleg nem én voltam az egyetlen, aki meglepődött, amikor Márkus László szerepléséről hallott, hiszen addigi művészi pályája alapján egyáltalán nem tűnt a jancsói világba illőnek. Igazából azonban nem A zsarnok szíve volt az első munkája a rendezővel, hanem az 1980-ban bemutatott színdarab, a V. N. H. M. (Szörnyek évadja). A kritikusok lelkesen dicsérték a színészt: „Márkus László V. N. H. М.-ként például pompás ütemegyezésben van. Táncoskomikusi múltja, ének- és tánctudása, a Molnár Ferenc-i játékkedv és az orosz szatirikusokon iskolázott elegáns stílusismerete együtt jelenik meg s egységes, fölényes felszabadult alkotói munka eredményeként. Effajta alkalmi nyári színházasdi egyebek között arra is jó, hogy sejtésünk igazolódjon: színházi életünk nyilvánvaló zavarai intézményvezetői elgondolások szűkösségéből és távlattalanságából is adódnak. Hiszen ilyen kiváló művésznek, mint Márkus László is, színészi képességeit és ambícióját lefokozottságban kell üzemeltetnie. Lám, egy alkalmi invitáció, s kéthetes lehetőség nyílik arra, hogy Márkus megmutassa, mennyivel többet tud – és micsoda intelligenciával –, mint amit színháza igényel tőle.” A zsarnok szíve érdekes színfolt Márkus filmográfiájában, és remélem, nem rosszindulat azt feltételezni, hogy a boccacciói reneszánsz miliő is szerepet játszott abban, hogy a művész megtalálta a helyét Jancsó filmes univerzumában. Márkus 1985-ben bekövetkezett halála gátolta meg az ígéretes együttműködés folytatását. Itt említsük meg, hogy Jancsó-debütáns lett volna még Maros Gábor is, aki szintén szerepajánlatot kapott a direktortól, ám egyeztetési problémák miatt nem tudta elfogadni.
Anya a gyermekével (Teresa Ann Savoy és Gálffi László)
A külföldi színészek
Ejtsünk néhány mondatot arról is, hogy a két külföldi vendégművész hogyan illeszkedett be a magyar stábba! A Magánbűnök, közerkölcsök után Teresa Ann Savoy állítólag nem számított arra, hogy lesz még alkalma Jancsóval forgatni. Párizsban találkoztak újra, és ekkor vetette fel Jancsó, hogy új filmjében is szerepet szánt Teresának. Előző közös filmjükben a színésznő egy hermafroditát alakított, és a műpénisz felhelyezését kifejezetten fájdalmas procedúraként élte meg. Szívesen lemondott volna erről, mert egyébként sem értett egyet a rendezői koncepció erre vonatkozó részével, Jancsó azonban udvarias volt ugyan vele, de ragaszkodott az elképzeléseihez. Teresa épp emiatt nem bízott abban, hogy sikerrel jár, amikor az iránt érdeklődött, hogy A zsarnok szíve egyik jelenetében tényleg muszáj-e levetkőznie, ahogy a forgatókönyvben szerepel. Jancsó ebben az esetben viszont figyelembe vette a színésznő kérését. Ennek ellenére Teresa nem érezte jól magát Budapesten, magányos volt, és állítása szerint ebbe valósággal belebetegedett. Ha éppen nem a műteremben volt, akkor a szállodai szobájában kuksolt. Hiába akart tévét nézni, csak magyar nyelvű műsor volt, amit nem értett. Irigyelte Ninetto Davolit, akit a felesége és a két fia is elkísért a forgatásra. Végül megkérte egyik barátját, hogy jöjjön el hozzá Budapestre, és segítsen kilábalni a depressziójából. Zavarta az is, hogy a forgatáson sem értett szót a stábbal. Amikor a körülötte lévők nevettek – márpedig ők jól érezték magukat, így ez nem volt ritka alkalom –, nem értette a nevetés okát. Idegen ország állampolgáraként is felfigyelt arra, hogy a magyar hatóságok éberen ellenőriztek mindent, különös tekintettel a csoportosulásokra, bármilyen kicsik voltak is. Annyira feszültnek érezte a magyarországi hangulatot, hogy megfogadta, soha többé nem jön hazánkba dolgozni, akármekkora gázsit ajánlanak is érte. Ehhez képest a Jancsó-film után elvállalta egy magyar grófnő szerepét az X kapitány (1983) című tévésorozatban, mely javarészt szintén Magyarországon készült.
A medence a megtisztulás és a halál egyazon helyszíne (középen: Ninetto Davoli)
Teresa önmagát szűkszavúnak és zárkózottnak tartotta, szemben Ninetto Davolival, a kicsattanó derű és életöröm megtestesítőjével. Jancsó kifejezetten neki találta ki a bolognai csepűrágó szerepét. Az ilyesmi egyébként nem volt idegen tőle: 1970-ben például az épp Magyarországon tartózkodó Daniel Olbrychski számára kreált egy szerepet az Égi bárány (1971) című alkotásában úgy, hogy a film körülbelül fele akkor már elkészült. A következő évben pedig, miután megismerte Cseh Tamást, kifejezetten az ő kedvéért írta bele készülő filmje, a Még kér a nép (1972) forgatókönyvébe az Énekes figuráját. Davolinak nem okozott semmilyen problémát, hogy magyar színészekkel kellett játszania. Az a típus volt, aki minden helyzetben feltalálja magát, és mindenkivel megtalálja a közös hangot. Hosszú évek távlatából Jancsó ilyennek látta őt: „Én nem úgy választok színészt, hogy a forgatás során egyfolytában irányítgatnom kelljen. Én a filmbeli karakter alapján döntök, hogy kinek adom a szerepet. Onnantól kezdve pedig már csak a szituációt állítom be. Csak azt mondom el, mit kell csinálni, és hova kell menni. A »hogyan?«-t a színészre bízom. Ninetto pedig mindent megértett. A nép fia, de fényes elmével. Mélyről jött, de még mindig ragyog. Komédiás a szó legnemesebb értelmében, és nálam is komédiást játszott. Soha nem esett túlzásba. Egyetlenegyszer sem fordult elő nála, hogy rátett volna egy lapáttal. Érezte, hogy miből mennyi kell. Annak is örültem, hogy nem tartozik a gumiarcú színészek közé. Azokat én valahogy nem szeretem. Ninetto esetében minden belülről jön. Ő született komédiás. Különös figura. De Pasolini körül csak ilyen gyerekek voltak. Egytől egyig furcsák, érdekesek, mélyről jöttek.”
Gáspár és itáliai komédiás barátja (Gálffi László és Ninetto Davoli)
Gálffi László nagy rajongója volt (és feltehetően maradt) Pasolini művészetének, és összebarátkozott Davolival, akinek egyénisége már önmagában garantálta a forgatás jó hangulatát. „Ugyanolyan közvetlen, jópofa, nagy étvágyú, jó humorú embernek láttam őt, mint a filmekben. Közhely, de tényleg így van: voltaképpen mindannyian ugyanazt a szerepet játsszuk a pályánk során. Ugyanazt, csak más jelmezben. Ninetto pedig a kamera előtt is megmaradt annak, aki az életben volt: egy vásott utcagyereknek.” Gálffi még egy gáláns kaland lebonyolításában is segített olasz kollégájának. Noha Ninetto volt Pasolini bizalmas barátja és élete szerelme, a göndör hajú színész falta a nőket. Budapesten is megtetszett neki az egyik statisztalány, amiben persze nem volt mellékes az sem, hogy a hölgy többnyire ruha nélkül szerepelt a kamera előtt. Szívesen félrelépett volna vele, ami nem volt egyszerű, mivel – mint fentebb említettem – a felesége és a fiai is elkísérték őt Budapestre. Gálffi kölcsönadta olasz kollégájának a Filmgyár közelében lévő, vadonatúj lakását, amelybe még be se költözött, hogy az olasz kolléga randevúja sikeresen és diszkréten menjen végbe. No de hogyan emlékezett vissza Ninetto Jancsóra és a budapesti forgatásra? „Mi már ismertük egymást, hiszen Pier Paolo társaságában többször is találkoztunk, amikor ő Rómában járt. Jancsó másoktól nagyon eltérő módon készít filmet – a hosszú beállításokra gondolok. Olyan ember, aki fütyül a szabályokra, ezért is nagyon szimpatikus volt nekem mindig. Igaz, a stábban én voltam az egyedüli olasz színész, magyar kollégákkal dolgoztam, de velük is remek volt az összhang. Jól emlékszem Madaras Józsefre, akiről azt hallottam, évekkel ezelőtt valami nagy baleset érte, de szerencsére sikerült felgyógyulnia. Szívből kívánom neki, hogy még sokáig dolgozzon jó egészségben!” (A visszaemlékezés 2000-ből származik, Madaras 2007-ben halt meg.)
Jancsó Miklós (középen) beállítja az egyik jelenetet Gálffi Lászlóval, Márkus Lászlóval és Horváth Lászlóval
A fenti jelenet a kész filmben (Madaras József, Ninetto Davoli, Gálffi László, Márkus László és Horváth László)
A forgatás
A zsarnok szíve forgatása 1981 februárjában kezdődött a Mafilm Lumumba (ma: Róna) utcai III. és IV. műtermében. Egyetlen jelenet kivételével az egész film stúdióban készült. Mint mindig, Jancsó most is csak kiindulási alapnak tekintette a forgatókönyvet, amelytől munka közben időnként eltért. Az Új Tükör korabeli számának segítségével nézzük meg, mi is kellett például ahhoz, hogy felvegyék azt az öt képet, amely az érkezést és a fürdést foglalja magában! „Szereplők: Katalin, Gáspár, Károly, Filippo, Komédiás I–VI., Komorna I–II., Bohóc I–II., Katona I–II., Érsek, Pap, Lantos, Öreg szolga és Tornász. Epizód: 2 body-builder, 5 fő zenekar, áldozati lány, 2 meztelen férfi, 2 meztelen nő, 10 férfitáncos, 10 női táncos, 1 medveápoló. Berendezés: 100 darab gyertya (táncosok kezében, illetve díszletben) zenekar hangszerei (megbeszélés szerint) + Cseh Tamás lantja, szalma szétszórva, tálca, rajta kehely borral, letakarva szőttessel, medve, 40 galamb, 2 faló teljes felszereléssel. Katonák felszerelése, fegyverei (Banovich Tamással való megbeszélés alapján). Katona I. jellegzetes tere, szőnyegek (elhelyezés beállítás szerint). Technika: »Trónszék« felfüggesztése, »fésű« működtetése, kis szélgép, medence feltöltése, vízkörök működtetése, medence vizének megfelelő hőmérsékleten tartása, tisztítása. Pirotechnika: havazás (bejáratnál), ködgyertya (külsőben), olajködözés (belsőben), kemencében tűz (gáz), fáklyát.”
A meztelen valóságot gyakran megpillanthatjuk, de az igazság rejtve marad
Játék a halállal (Ninetto Davoli)
A Hét című magazin újságírója, G. Szabó László így számolt be az egyik forgatási napról: „Nem mindennapi látvány fogadja az embert a Mafilm Lumumba utcai műtermében. Már a díszlet sem hagyományos: barna faoszlopok, magasba vezető széles lépcsők, haragoszöld vízzel teli medence, fölötte, a vasláncokon függő asztallapon harminc-negyven szál gyertya, távolabb galambok turbékolnak, s egészen hátul a szerémségi dombok tűnnek fel, mert Jancsó Miklós új filmjének története Horvátországban játszódik 1490-ben. A forgatócsoport fél tíz körül veszi birtokába a hatalmas műtermet. Agyagkorsók, tányérok, kardok és páncélsisakok kerülnek elő, és egy nagy aranysárga gömb, amely annyira könnyű, hogy szinte úszik a levegőben. A tüllfüggönnyel elválasztott termekben nincs sok berendezés. Két szobában csak ágyak kaptak helyet. Károly termében asztal, egy másikban fehérre meszelt kemence. S ahogy múlnak a percek, úgy nő a kíváncsiskodók száma, mert a forgatás azokat is idevonzza, akiknek egyébként semmi dolguk sincs a filmgyárban. […] Jancsó mindenkit lázba hoz a megjelenésével. Félbeszakadnak a szakmai beszélgetések, elapadnak a pletykák, vége a nagy jövés-menésnek. Amíg a színészek jelmezt öltenek, két-három forgatócsoportbeli alaposan szemügyre veszi a jelenlevőket, s a háttérbe húzódó szakmán kívüliek, akik legalább fél szemmel akarták meglesni a bensőséges jeleneteket, dühöngve, tehetetlenül törődnek bele, hogy távozniuk kell. Tíz után pár perccel fehér vászonruhát viselő férfiak készülődnek a felvételhez. Akiken piros posztóból készült mellény is van, mindkét kezükben égő gyertyát tartanak. Amikor a színészek is készen állnak, Jancsó füstöt kér és a háttérben működni kezd a négy szökőkút is. A víz csobogásától alig-alig értem a két főhős párbeszédét.”
Gáspár, a hatalmi intrikák céltáblája (Gálffi László)
Mi történt Gáspárral? (Ninetto Davoli, Gálffi László, Márkus László)
A leírt jelenetet, amely a filmvásznon körülbelül tíz percig tart, egy álló napig próbálták, és kétszer-háromszor vették fel. Mint fentebb említettem, A zsarnok szíve volt az első Jancsó-film, ahol videómonitorok segítségével azonnal visszanézhető volt a felvétel. Ez minden szempontból gazdaságos módszernek bizonyult, mivel gyorsabban megvolt a kontroll, mint a hagyományos muszterek esetében, és a drága nyersanyaggal is lehetett takarékoskodni, hiszen kevesebb ismétlésre volt szükség. Amint végeztek ezzel a beállítással, máris előkészítették a következőt. Jancsó elmondta az instrukcióit, ha szükséges, előjátszott, és többféle variációt is fontolóra vett. Saját bevallása szerint az első snitt után még ideges volt, mert számára is új volt a műtermi munka, még nem érezte a stílust. A próbákat felvették, majd visszanézték a monitorokon. Jancsó a második snittről le is mondott, mert rájött, hogy rossz. Felismerte, hogy az egyetlen helyszínen játszódó filmben döntő fontosságú, hogyan használja a teret. A híres hosszú snitteket minden résztvevő bevonásával alaposan meg kellett tervezni, mert ezeket utólag nem lehet úgy megvágni, hogy a mű szerkezete ne sérüljön. Jancsó különféle berendezési elemekkel tagolta a teret: függönyökkel, oszlopokkal vagy akár egy ketreccel is. A játéktér fokozatosan tágul ki, és még az sem mellékes, hogy a függönyt milyen irányban húzzák el, vagy netán nem is húzzák, hanem rántják. A fentebb ecsetelt technikai újdonságokat nem számítva A zsarnok szíve abban mindenképpen hasonlított a korábbi Jancsó-filmekhez, hogy viszonylag rövid időn belül elkészült, még ha maguk a próbák hosszadalmasak voltak is.
Jiří Menzel: Sörgyári capriccio
Margarethe von Trotta: Ólomidő
AZ 1981-ES VELENCEI FILMFESZTIVÁL
A 38. Velencei Nemzetközi Filmfesztivált 1981. szeptember 2. és 12. között rendezték meg a lagúnák városában. A zsűri elnöke Italo Calvino olasz író és újságíró volt, a tagok között foglalt helyet Marie-Christine Barrault francia színésznő, valamint Peter Bogdanovich amerikai, Luigi Comencini olasz, Manoel de Oliveira portugál, Jesús Fernández Santos spanyol, Mohammed Lakhdar-Hamina algériai, Szergej Szolovjov szovjet és Krzysztof Zanussi lengyel filmrendező. Húsz játékfilm versenyzett a nagydíjért, az Arany Oroszlánért, világhírű mesterek és ifjú titánok munkái vegyesen. A mezőnyből kiemelkedett Jiří Menzel klasszikussá nemesedett filmje, a Sörgyári capriccio (díj nélkül maradt), Emir Kusturica első egész estés filmje, az Emlékszel Dolly Bellre? (Ezüst Oroszlán-díj), Lordan Zafranović második világháborús trilógiájának középső része, az Itália bukása, Sidney Lumet társadalmi drámája, A város hercege és egy másik amerikai bűnügyi dráma, Ulu Grosbard Gyónás gyilkosság után című alkotása. A legnagyobb feltűnést az Arany Oroszlánt nyert német film, az Ólomidő keltette. Margarethe von Trotta alkotása két nővér sorsát követi nyomon: mindketten elégedetlenek a társadalommal, de másféle módon szeretnék megváltoztatni. Egyikőjük feminista lesz, a másik terrorista.
Brian De Palma: Halál a hídon
Ivan Passer: Cutter útja
A nagydíj ellenére Trottát megvádolták azzal, hogy a terrorizmust dicsőíti, noha filmje inkább társadalmi kórkép az NSZK-ról, a nyomasztó ötvenes évektől a nem kevésbé nyomasztó terrorizmusig vezető útról. Társadalombíráló hevülete tette érdekessé a brazil Leon Hirszman Nem viselnek szmokingot című alkotását is. Jancsó filmje szokás szerint megosztotta a közönséget: egyesek méltatták technikai virtuozitását, mások zavaros blöffként értékelték. Említsünk meg néhányat a versenyen kívül vetített alkotásokból is, hiszen olyan művek kerültek a velencei közönség elé, mint például Steven Spielberg klasszikus kalandfilmje, Az elveszett frigyláda fosztogatói, Brian De Palma egyik legjobb munkája, a Halál a hídon, az Amerikába emigrált cseh Ivan Passer bűnügyi drámája, a Cutter útja, továbbá Marco Ferreri vitatott Bukowski-adaptációja, A hétköznapi őrület meséi. A fesztivál igazgatója, Carlo Lizzani (maga is neves filmrendező volt) gazdag és színvonalas kínálatot állított össze, amely a magvas művészetekre fogékonyak igényeit éppúgy kielégítette, mint a csupán szórakozni vágyókét, és tagadhatatlanul érdekes körképet festett a kortárs filmvilág akkori helyzetéről.
VITRINFOTÓK
Minden igazi filmbarátnak ajánlom a Régi Magyar Mozivitrines Fotók nevű blogot, amely kimeríthetetlen kincsesbánya, értékes kordokumentum és kitűnő lehetőség régi filmélmények felidézésére. A korabeli filmforgalmazási szokásoknak megfelelően A zsarnok szívéhez is készültek mozikban és speciális hirdetőoszlopokon elhelyezhető vitrinfotók. Alant néhány képet válogattam ezek közül – a blogtulaj engedélyével. A teljes kollekció erre a linkre kattintva tekinthető meg.
ÍGY LÁTTÁK ŐK
„Kettéhasadt film A zsarnok szíve, hiszen a problematikus gondolatvilág színes, elkápráztató köntösben jelenik meg előttünk. Gálffi László visszafogott töprengései, Márkus László ravasz simulékonysága, Madaras József már-már barbár nyersesége, Cserhalmi György ördögi kiismerhetetlensége, Hegedűs D. Géza behízelgő titokzatossága s az olasz Ninetto Davoli mit sem értő mediterrán sugárzása, kedélye mind ragyogó, egyúttal érezhetően a szilárd rendezői egyéniségnek alávetett színészi munka eredménye. Ugyanakkor ezek a valóban nemes teljesítmények nem szerveződnek szerves gondolati konstrukcióvá.”
(Vértessy Péter: „A zsarnok szíve, avagy Boccaccio Magyarországon”. In: Magyar Nemzet 1981. november 26., 4. o.)
Az örökifjú Katalin (középen: Teresa Ann Savoy)
„Bergman egzisztencializmusa esélyt csak a színésznek ad, csak ő kerülhet ki a halál hatalmából, csak ő lehet szabad. Jancsónál a színészek sorsa is elvégeztetik, halomra lövik őket, éppen akkor, amikor szabadságuk diadalának örülnek. Azért halnak, mert manipulálni akarták a manipulálókat. Megkönnyebbül a néző, amikor feltűnik a vásznon Hegedűs D. Géza, a lovag, hogy tán az lőtt le mindenkit. De homlokán lőtt sebbel elbukik ő is – az önismétlés vádját szajkózó ítészek legnagyobb örömére: most ismét elővehetik Jancsó-ellenességük ősérvét, az érthetetlenséget. Örömükben azt sem veszik észre, hogy a kegyesen és elnézőleg dicsért Jancsó-stílus sem az, aminek látni szeretnék és érteni vélik, pedig az emberek többsége – állítólag – vizuális típus. A híres-hírhedt Jancsó-kamera most ugyanis lemond a tér szabad bebóklászásáról, s szinte kizárólag egy vonalon mozog. Jobbról balra, balról jobbra, balra, jobbra, balra, jobb, bal, jobb, bal...”
(Bodó László: „A zsarnok szíve, avagy Bergman Magyarországon”. In: Dunántúli Napló 1981. november 28., 5. o.)
Mindenki mindenki ellen (balról jobbra: Ninetto Davoli, Cserhalmi György és Madaras József)
„Lassan, méltóságteljesen emelkedik a hatalmas kapuretesz A zsarnok szíve befejező részében. Tegnapi és mai szegénylegények, csepűrágók és komédiások viháncolva-kergetőzve szaladnak régi rónák végtelen szabadsága felé. Míg egyszer lövések dördülnek. Sorra fölbukik mindenki. Aztán megjelenik lovon a legravaszabb s legkegyetlenebb, a csuhája alatt vértet viselő zsarnok. Hirtelen lövés dörren. A homlokán éri, aláhanyatlik. A filmnek vége, sohasem tudjuk meg, ki húzta meg a ravaszt. Az igazságtétel tehát elvégeztetett. Még a Csend és kiáltás oly tragikus szépségű záróképsorával összevetve is keserű ez a vég. A zsarnok szíve lezárásaként azonban menedéket jelent az örvénylő »sorsfolyamat« fölé hajló nézőnek. A százezerszer kétségbe vont, tünékeny igazságot. A történelmi igazságot. Ezért lehetséges, hogy A zsarnok szíve Jancsó pályáján éppolyan fordulatot jelentsen, mint egy évtizede az Égi bárány. Azt persze tudni nem lehet, hogy vajon az elmélkedés, netán a spekuláció szirénhangja vagy a történelem hívása lesz-e az erősebb. Csak annyi bizonyos – miként a film szép énekében fölhangzik –, hogy »nincs máskor, nincs más kor«.”
(Zalán Vince: „Hol az igazság, ami nincs?” In: Filmvilág 1981/10, 3–5. o.)
A zsarnok szíve, avagy Boccaccio Magyarországon (Il cuore del tiranno, 1981) – magyar–olasz filmdráma. Forgatókönyv: Hernádi Gyula, Jancsó Miklós és Giovanna Gagliardo. Dramaturg: Magyar Róza. Operatőr: Kende János. Zene: Cseh Tamás, Simon Zoltán és Orbán György. Díszlet: Banovich Tamás. Jelmez: Csengey Emőke. Vágó: Csákány Zsuzsa. Rendező: Jancsó Miklós. Főszereplők: Teresa Ann Savoy (Katalin), Gálffi László (Gáspár), Ninetto Davoli (Filippo), Madaras József (Károly), Márkus László (az érsek), Cserhalmi György (Ferhád pasa), Papp Zoltán (Gáspár velencei barátja), Hegedűs D. Géza (pap), Sáfár Anikó és Cserhalmi Erzsi (komornák). Magyarországi bemutató: 1981. október 26.
SZIGORÚAN CSAK KATONAVISELTEKNEK! (18+)
Jane Birkin, az anális szex és a Je t’aime: Szeretlek, én se téged (18+)
Fellini önvallomása és a lufimellű lenge nők: Nyolc és fél (18+)
Vér és mágia, ármány és szex: Excalibur (18+)
Andy Vajda mozgalmas szexuális élete: Érett nők dicsérete (18+)
Pajzán kalandok a középkori Angliában: Canterbury mesék (18+)
Kémkedés és perverziók a hírhedt náci bordélyban: Salon Kitty (18+)
Meztelen női testekkel a férfiak ellen: A romlás démonai (18+)
Amitől fennakadtak Sean Connery szemei: A velencei nő (18+)
Szamurájgyilkosságok és tomboló nemi ösztönök a középkori Japánban: Onibaba (18+)
A leghírhedtebb botrányfilm a szocialista Jugoszláviából: W. R. – Az organizmus misztériuma (18+)
MÉG TÖBB JANCSÓ MIKLÓS!
Megtorlás a pusztán, megvesszőzött meztelen nő: Szegénylegények (18+)
Csak semmi szexet kérem, szovjetek vagyunk!: Csillagosok, katonák (18+)
Antik tragédia a magyar pusztán, avagy gyertyák, lovasok, meztelen nők: Szerelmem, Elektra (18+)
Gátlástalan orgia Mayerlingben a hermafrodita Vetsera Máriával: Magánbűnök, közerkölcsök (18+)
Jancsó befejezetlen trilógiája: Magyar rapszódia / Allegro barbaro (18+)
TEAKBOIS REPERTOÁRJÁBÓL
Kastélymentő szex Poe-módra (18+)
Erszényes farkasemberek apácajelmezben (18+)
Meztelennek látok minden nőt! (18+)
O. J. Simpson a sivatagi pokolban (18+)
Forró egyiptomi árnyak (18+)
A Bee Gees és a kéjsóvár öngyilkosok (18+)
